Kristóf István: Hajnalpír

2016. május 29.
szerző: Kristóf István
téma: Róna

A homokban lábnyomok
visznek egy irányba,
s a hajnali ködben a
Nap pírral tekint szerte,
majd mosolya
aranyba váltja a láthatárt.

A tenger hullámai
ezer szót suttognak,
morajukból mit sem értesz,
de érzed Őket.

A homokban lábnyomok
visznek egy irányba,
s a hajnali ködben a
Nap pírral tekint szerte,
majd mosolya
aranyba váltja a láthatárt.

Az öböl csendjét
a virágzó lombok
sustorgása hasítja,
akár a leglágyabb
selyemruhát,
mit vad nász közepette
tépnek szét.

A fanyar, sós pára,
s a virágillat
kéz a kézben száll tova,
és csiklandó ingerrel jut el
a finom érzékek köreibe.

A sóhajok lélegző ritmusát
apró sikolyok kísérik,
míg a dombok hajlatában
parány vízcseppek keresik útjukat,
s csordogálnak rejtett zugokba,
hol rózsaszirmokra lelnek,
vagy a föveny homokja
szívja magába sós nedvüket.

Az érett gyümölcsök
zamatos húsukat kínálják,
míg illatos levük az ízlelőbimbók
édes birodalmában fürdik,
majd utat talál
az olthatatlan szomjúság
kiteljesedő mélységébe.

A bősz hullámok tovább ostromolják
a védtelen partot,
s a dagály erejével egyre beljebb hatolnak
a kis öböl buja csendjébe,
s a felhevült fövenyt
hűs habok árasztják el
nyugtató langyossággal,
mikoron az ár csúcspontjára hágva
lassan húzódik vissza régi medrébe.

A lagúna sós párafüggönye tovaszáll,
s a szikrázó napsugarak
aranyló forróságot árasztanak
a megfáradt langyos szellő
búcsúpillantását kikacagva.